Rövid összefoglalás

  • Inkluzivitás mindenben

  • A szabályalkotásban demokrácia

  • A végrehajtásban autonómia

  • Az igazságszolgáltatásban koherencia

  • Az ellenőrzéshez transzparencia

  • A stratégiában perzisztencia

Megközelítés

Az alábbiak a részvételi demokráciát technokrata irányból közelítik meg: arra a kérdésre keresünk választ, hogy mik azok a dolgok, amiktől egy alkotmányos részvételi demokrácia jól tud működni? Abből az alapvetésből indulunk ki, hogy az elsődleges a struktúra, amiből következnek a folyamatok, amik meghatározzák a kultúrát, de nem tagadjuk azt, hogy a kultúra pedig meghatározza, hogy milyen struktúrát és folyamatokat lehet felépíteni.

Mindezekhez a részvételi demokráciát a következőképpen definiáljuk:

  • A közügyekkel való foglalkozásnak (vagyis a politikának) az a módszere, amikor mindenkinek egyenlő lehetősége van a közös döntésekben való részvételre, és a döntéseket azok hozzák, akik részt vesznek a döntéshozatali folyamatban.

Az alkotmányos demokráciát pedig így:

  • A közügyekkel való foglalkozásnak az a módszere, amelyben bizonyos szabályokat (alkotmányt) senkinek sem szabad átlépnie.

Az alkotmányos demokrácia és a nem ilyen közötti különbséget azzal szokás érzékeltetni, hogy egy alkotmányos demokráciában az országgyűlés bármilyen nagy többség mellett sem vezetheti be a halálbüntetést vagy nem hatalmazhatja fel az OBH elnökét ügyek önkényes áttételére, ha ezt az alkotmány tiltja.

A mások által javasolt értékeket is megpróbálom elhelyezni az általam javasolt koordinátarendszerben, ezeket ORDÍTOM.

Esztétikai szempontként szolgált, hogy a hatalmi ágakra specifikus értékek “ia”-ra végződjenek.

Inkluzivitás

A részvételi demokrácia egyik definitív eleme az inkluzivitás, tehát az, hogy mindenkinek egyenlő esélye legyen részt venni a folyamatokban. Ezt másképpen procedurális egyenlőségnek is nevezzük.

Ez csak akkor valósulhat meg, ha senkit sem zárunk ki a világnézetei, vagy bármely más nem elegendően alapos ok miatt.

Elegendően alapos ok pedig csak olyan lehet, ami magát a struktúrát, vagy annak folyamatait veszélyezteti, méghozzá olyan szinten, hogy az elkövető kodifikált szabályokat szándékosan, jól bizonyíthatóan sért meg.

A fentiekből az is következik, hogy az itt leírt értékeket a résztvevőknek nem egész életükben, hanem a részvételi demokratikus folyamatban való részvétel során kell betartaniuk; például a részvételhez nem kell, hogy valaki általában higyjen abban, hogy a demokrácia jó dolog, de a folyamatban tiszteletben kell tartsa mások procedurális egyenlőségét.

A procedurális egyenlőség csak akkor tud megvalósulni, ha a résztvevők elegendő lehetőséggel rendelkeznek a folyamatba való bekapcsolódásba. Ezért a folyamatok EGYSZERŰ, KÖZÉRTHETŐ volta is fontos. Ide kapcsolódó fogalom az “információs asszimetria”, ami azt fejezi ki, hogy bizonyos résztvevőknek több információjuk van az ügyekről, mint másoknak. Az inkluzivitás azt is jelenti, hogy az információs asszimetriát elkerüljük, természetesen figyelembe véve azt, hogy különböző embereknek különböző kedvük és kapacitásuk van a közügyekben való elmélyedésre. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a szükséges információkat egyszerű, közérthető, de nem torzított formában, és a maguk teljességében is elérhetővé kell tenni a résztvevők mindegyike számára.

Ugyanakkor naivitás lenne tagadni azt, hogy a demokráciát a társadalom FEJLŐDÉSE nélkül megfelelő szinten tudnánk gyakorolni. A társadalom fejlődése pedig az egyének fejlődésén keresztül valósul meg. Egy demokratikus rendszer csak akkor lehet inklúzív, ha segíti a tagjait a demokrácia gyakorlásához szükséges készségek és képességek elsajátításában. Az ilyen egyéni fejlődések összessége pedig rendszerszintű fejlődést eredményez. (Pl. ma az egyszerre több szempont szerinti rangsorolásos szavazásokat a felhasználók többsége nem érti. Amint az ilyen szavazások értelmezésében a többség gyakorlatra tesz szert, a diskurzusok sokkal hatékonyabb lebonyolítására van lehetőség.)

A hatalmi ágakról

A további értékek nem értelmezhetőek a hatalmi ágak szétválasztása nélkül, tehát tegyünk egy kitérőt. Már Montesquieu felismerte, hogy a hatalom korrupttá tesz, és a végtelen hatalom végtelenül korrumpál. Ennek megoldására javasolta a hatalmi ágak felosztását, ahol az egyes hatalmi ágak kölcsönösen ellenőrzik, és “kordában tartják” a többi hatalmi ágat. A hatalmi ágak elosztása természetesen mindig valamennyire szubjektív, de a legjobb eddig ismert módszer az, hogy tevékenységcsoportokat különítünk el, és azok mentén határozzuk meg a hatalmi ágakat. Montesquieu ilyen módon három hatalmi ágat határozott meg: a végrehajtó és a törvényhozó hatalmat, valamint az igazságszolgáltatást.

A gyakorlat azt mutatta, hogy a megfelelő egyensúly eléréséhez szükség van ellenőrzési tevékenységekre is. A nyugati demokráciákban ezt a média, és az állampolgárok (közadatkérések és lakossági fórumok útján) látják el, emellett organikusan kialakult egy intézményrendszer (ombudsman, számvevőszék, alkotmánybíróság, korrupcióellenes ügyészség), amelyek különböző hatalmi ágak különböző szempontú ellenőrzését látják el. Taiwanon az ellenőrző hatalmi ágat negyedikként alkotmányba is foglalták.

Az így kialakuló négy hatalmi ág viszonyrendszerét nem csak az állam működése szempontjából érdemes szemlélni. Rendkívül tanulságos összevetni a modern management módszertanokkal, és a civil szervezetek működését is hasznos ugyanezen a szemüvegen keresztül megnézni.

A modern, iteratív szemléletű irányítási megközelítések szerint egy szervezet működése hierarchikus ciklusokból áll, amelyek a következő négy fázisra tagolhatóak:

  • Plan - Tervezés
  • Do - Végrehajtás
  • Check - Ellenőrzés
  • Adjust - Kiigazítás

Ez a négy fázis aránylag jól megfeleltethető a négy hatalmi ágnak: a törvényhozás végzi a tervezést, a végrehajtó hatalmi ág végrehajt, az ellenőrző hatalmi ág ellenőriz, és az igazságszolgáltatás kiigazítást végez.

A civil szervezeteknél is többé-kevésbé megfigyelhető a négy hatalmi ág: A tagság szabályokat alkot, a titkár végrehajt, a felügyelőbizottság ellenőriz, és az etikai bizottság adja az igazságszolgáltatást. A gyakorlatban persze itt már megfigyelhető az az európai betegség, hogy az elnökség egyszerre folyik bele a végrehajtásba és a szabályalkotásba. A továbbiakban nyilvánvalóbbá is teszem, hogy miért lehet, és hasznos alkalmazni ezt a megközelítést a civil szervezeteknél.

Az ötödik hatalmi ág, a hosszú távú stratégia valamennyire “kilóg” a többi hatalmi ág közül: ha szervezetelméleti megközelítésből nézzük, a stratégia az éppen aktuális ciklus fölötti, annak a működését hosszabb időtávban figyelő, és azt indirekt eszközökkel javító ciklus funkciója. Gyakorlati szempontból pedig az van, hogy a hatalmak “kordában tartásának” általánosan elterjedt módja az, hogy a hatalmat csak időlegesen adjuk egy hivatalnok (képviselő, miniszterelnök, ombudsman, főbíró, stb) kezébe. Emiatt a véges idejű mandátum miatt viszont a hivatalnok stratégiai időhorizontja rövid, mindössze néhány éves. Ez a FENNTARTHATÓSÁG rovására megy.

Szerencsére a történelem kitermelt egy másik megközelítést is, ami éppen a hosszú távú stratégiai fókusz megtartását segíti: az európai királyok hivatala élethosszú, és örökölhető, viszont nagyon csekélyek a formális jogosítványaik. Ennek ellenére a XX. században két alkalommal is megtörtént, hogy egy európai király jól dokumentálhatóan kihúzta az országát a csávából azzal, hogy ragaszkodott a nemzeti értékek szem előtt tartásához akkor, amikor egy másik hatalmi ág ezt nem tudta megtenni.

A jól működő civil szervezetekben is megtalálható egy-két olyan ember, akiknek akár formális hivatala nincs is, de amikor a stratégia kialakításáról van szó, akkor jobban szokás rá hallgatni, mint másokra.

A szabályalkotásban demokrácia

Azt hiszem, mostanra nyilvánvaló lett, hogy szabályalkotás alatt alapvetően a törvényhozó hatalmi ágat értem, és azért a “szabályalkotás” szót használom, hogy ne csak az államiszintű jogszabályalkotási folyamat jusson eszébe annak, aki ezt meghallja.

A demokráciát itt a szűkebb, “procedurális egyenlőség a döntéshozatalban” értelmében használom, nem pedig a tágabb “olyan politikai rendszer, ami arra alapul, hogy a hatalom forrása a nép” értelemben.

A részvételi demokrácia definíciójából a fenti egyenesen következik, tehát nem az szorul magyarázatra, hogy miért kell procedurális egyenlőség a szabályalkotásban, hanem az, hogy a többi hatalmi ágban miért baj, illetve ahol nem baj, ott nem elsődleges fontosságú az egyenlő beleszólás a döntésekbe. Lássuk hát:

  • a végrehajtás a már eldöntött tervek kivitelezéséről szól. Tehát döntési helyzet csak a végrehajtás részleteivel kapcsolatban lehetséges. Ez pedig a végrehajtást végző felelőssége, ezért joga is. Ami az autonómia/szubszidiaritás, de erről majd annál a résznél beszélünk.
  • az igazságszolgáltatásban a feladat az, hogy egy adott helyzetre alkalmazzuk a már meglévő szabályokat. Itt a logika szabályait kell alkalmazni, illetve a nem egyértelmű helyzetekben elfogulatlanul kell mérlegelni. Előbbinél nincs döntési helyzet, utóbbinál pedig az elfogulatlanság kritériuma zárja ki azt, hogy mindenki beleszólhasson. Azokban a rendszerekben, ahol esküdtszék van, az esküdtszék tagjainak kiválasztásánál a fő kritérium az elfogult tagok kiszűrése, tehát az elfogult tagok procedurálisan hátrányban vannak, és jó okkal.
  • az ellenőrző hatalmi ágnál a döntés tárgya az ellenőrzési program megalkotása. Ezt logikailag szépen úgy lehet kezelni, hogy a szabályalkotásra vonatkozó ellenőrzés kivételével az ellenőrzési programot a szabályalkotó hatalom alkotja meg, és ilyenkor szintén nincs szó demokráciáról az ellenőrzésben, hiszen az a szabályalkotó hatalomban történik. Azok az esetek pedig, amikor a polgárok az ellenőrző hatalom munkáját bejelentésekkel segítik, illetve azt kihagyva direktben fordulnak jogorvoslatért, nagyon hasznosak, és egy demokratikus rendszerben szükség van rájuk, de nem procedurálisan egyenlőek, az ilyen tevékenységek magas belépési szintje miatt.
  • A stratégiai hatalmi ág ebből a szempontból is kicsit kilóg. Hiszen a hosszú távú nemzetstratégiának egyértelműen konszenzuson kell alapulnia, és a stratégiai vezető a gyenge jogosítványai miatt nem is tud hatékonyan működni, ha nem folyamatosan ennek a konszenzusnak az építésén dolgozik. Ugyanakkor pontosan azokra az esetekre gondolva, amikor amúgy akár a szabályalkotó hatalmi ág amúgy demokratikus módon, de adott esetben rövidlátó módon meghozott döntéseivel kell szembemennie, ez a pozíció nem lehet mindig, tehát deklaráltan demokratikus.

Természetesen a közös döntéshozatal elengedhetetlen feltétele az EGYÜTTMŰKÖDÉS, a KONSZENZUS- és KOMPROMISSZUMKERESÉS, a PÁRBESZÉD és az ODAFIGYELÉS, hiszen a rengeteg különböző nézőpontot csak így lehet összehangolni. A jó minőségű párbeszéd pedig mindíg ERŐSZAKMENTES kommunikáció. Ezek a procedurális egyenlőség megteremtésének humán oldali eszközei. A technokrata megközelítés szerint a jól megalkotott struktúrák és folyamatok motiválják ezen értékek felszínre kerülését, tehát azok tervezési szempontjai. Szintén tervezési szempont a közpolitikai/folyamati (a technokrata megközelítésben ez ugyanaz) értelemben vett FENNTARTHATÓSÁG, tehát hogy a kialakított folyamatok ne “másszanak el” hosszú távon, mint ahogyan pl. az üzemméret-korlátozás nélküli neoliberális gazdaságpolitika a szabad versenyt, a 90-es alkotmányban rögzített közpolitikai berendezkedés pedig az alkotmányos fékeket és ellensúlyokat szűntette meg.

A végrehajtásban autonómia

A végrehajtásban a SZUBSZIDIARITÁS a legfontosabb. Azért használtam az “autonómia” szót, mert az “ia”-ra végződik, és kb. ugyanezt jelenti. A szubszidiaritás elve arról szól, hogy a döntéseket a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, méghozzá azoknak, akiket ezek a döntések érintenek. A végrehajtásban a felelősség azé, aki végrehajt, ezért a végrehajtás részleteivel kapcsolatos döntések is hozzá kerülnek.

Ha több ember áll össze egy feladat végrehajtására, akkor a döntés joga azé, akit ezzel megbíztak (akár halgatólagosan; azzal, hogy segítenek neki). Természetesen azok, akik “parancsot teljesítenek” dönthetnek úgy, hogy kilépnek a végrehajtó szervezetből (az minél formálisabb, annál bonyolultabban), de egy civil kezdeményezésnél erre kétféle ok szokott lenni. Vagy a végrehajtás nem zökkenőmentes (ami a végrehajtás vezetőjének a felelőssége, és a kilépés számára következmény), vagy a végrehajtás olyan irányt vesz, amivel nem értenek egyet (ez pedig nem végrehajtási, hanem szabályalkotási kérdés).

A szubszidiaritás elvéből az is következik, hogy “mindent szabad, ami nem tilos”. Ez azért fontos, mert egy civil kezdeményezésre ebből az következik, hogy bárki kitalálhat és végrehajthat tevékenységeket, mindaddig, amíg azok nem ütköznek a megegyezett szabályokkal, stratégiával. Ez az AKTIVITÁS alapja. Az ilyen alapon működő közösségeket nevezzük autonóm közösségeknek, ezért is csak jobb szó ide az autonómia.

Az igazságszolgáltatásban koherencia

A koherencia azt jelenti, hogy valami logikus, és konzisztens egészet alkot. Ahol a konzisztencia jelentése egységesség, abban az értelemben, hogy folyamatosan ugyanazokhoz az alapvetésekhez ragaszkodunk. Az igazságszolgáltatásban azért ez a legfontosabb érték, mert ez teszi kiszámíthatóvá. Egy koherens igazságszolgáltatás mellett nem lehetséges az, hogy ugyanazt a bűncselekményt valaki megússza, valaki más pedig nem. Azt hiszem, ezt nem is kell tovább magyarázni.

Az ellenőrzéshez transzparencia

Transzparencia: ÁTLÁTHATÓSÁG

Figyeljük meg, hogy nem ellenőrzésben, hanem ellenőrzéshez. A hatalmi ágak szétválasztásának lényege, hogy az összes hatalmi ág korlátozza az összes többit, az ellenőrző hatalmi ág pedig intézményi kereteket ad ahhoz, hogy kiderüljenek a turpisságok. De amiatt, hogy léteznek intézményi keretek is, a sajtó és a polgárok lehetőségét ugyanúgy érdemes maghagyni, sőt bővíteni az ellenőrzésre. Ezért fontos, hogy az összes hatalmi ág működése során a transzparencia a lehető legszélesebb módon érvényesüljön. Ma ez nem nagyon van így:

  • A törvényhozás a sürgősségi törvénykezéssel teszi lehetetlenné, hogy a döntésekbe időben be lehessen avatkozni (megsértve ezzel az Aarhusi egyezményt is).
  • A végrehajtás nagyon fontos információkat eltitkol, ezt a közadat-törvény újabb módosításai is segítik.
  • Az igazságszolgáltatás nem publikálja a periratokat.

A civil aktivizmusban is ugyanolyan fontos a transzparencia, és részben ugyanazon okok miatt: az ellenőrizhetőség javítja a bizalmat, és a végrehajtás minőségét is. Az autonóm közösségeknél pedig az EGYÜTMŰKÖDÉS alapfeltétele az, hogy ha valaki csinál valamit, arról minél hamarabb értesítse a többieket: így könnyebben lehet hozzá csatlakozni, illetve ha hülyeséget csinálna, lehet neki időben szólni.

A stratégiában perzisztencia

Perzisztencia: a hosszú időn keresztül ugyanabban az állapotban, vagy ugyanabban a pályán maradás képessége.

A stratégiai hatalmi ág - mint láttuk - a hosszú távú, évtizedekre vagy emberöltőkre szóló stratégiáról szól. Olyan időhorizontokról, ahol már ritkán van szó konkrét célokról (azért lehet ilyeneket találni, pl. a SpaceX missziója, hogy betelepíti a Marsot, ilyen), hanem az értékek dominálnak. Ezeknek a stratégiáknak nem csak a végrehajtása, de már a róluk szóló közmegegyezés kimunkálása is hosszú, folyamatos munkát igényel.

A hatalmi ág létezésének indoka éppen a szakpolitikai értelemben vett FENNTARTHATÓSÁGI szempontok figyelembevétele, hiszen a fenntarthatóságot magát egy néhány éves időhorizontú stratégia nem fogja megfelelően figyelembe venni.

A hosszú távú stratégia kialakítása és megtartása nem mond ellent a FEJLŐDÉSnek, éppen ellenkezőleg. Hiszen a hosszú távú stratégiák jellegükből adódóan egy fejlődési pályát jelölnek ki, és bármely értelmes hosszú távú stratégia kialakításához a világ és a lehetőségeink változását, fejlődését figyelembe kell venni,