A szavazási rendszerekről – 3. rész (Döntéselőkészítés, kocka változat)

A jelek szerint valamennyi fontosabb Galaktikus Civilizáció Története három különálló és jól megkülönböztethető szakaszon megy keresztül: a Túlélés, a Kíváncsiság és a Kifinomultság szakaszain, melyeket a Hogyan, Miért és a Hol fázisainak is neveznek. Az első szakaszt például a következő kérdés jellemzi: Hogyan szerzünk ételt? A másodikat ez: Miért eszünk? A harmadikat ez: Hol vacsorázunk ma?

(Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak)

Ez a cikk egy sorozat része. Az első rész a szavazási rendszerekről szól általában, a második rész a Condorcet módszerről, a harmadik rész a döntéselőkészítésről.

A megfelelő döntés meghozatala sokszor nem egyszerű. Ha pedig közösen akarunk megegyezni valamiben, soha nem az. Mi egyáltalán a probléma, amit meg szeretnénk oldani? Mik a céljaink? Mik a jelenlegi helyzet okai, és mozgatórugói? Mit és hogyan kellene megváltoztatni, hogy elérjük a céljainkat? Melyik elemzés vagy ötlet tűnik értelmesnek? Amit ez az ember mond, vajon a probléma friss szemléletű megközelítése, vagy nettó hülyeség? Egyáltalán ki ez a csávó? És meddig kell még eltűrni, hogy mondja a hülyeségeit, és eltérítse az egész beszélgetést? Ki fogja elsőként pofon csapni?

Egy családban, vagy néhány fős, jól összeszokott társaságban ezek a kérdések még könnyen megválaszolhatóak, vagy fel sem merülnek. Anya megmondja, és kész. Egy néhány tíz fős társaságban még aránylag jól meg lehet oldani őket. De ha egyszerre csak néhány tízezer ember találkozik, akkor már az is nagy eredmény , ha egy két-három egyszerű szóval leírható megegyezés létrejön (pl. Orbán takarodj). Hogyan lehet megegyezést találni tízmillió ember között?

Először lássuk, hogy mit értünk megegyezés alatt, és hogyan néz ki a döntési folyamat általában.

A megegyezést két ember között aránylag egyszerű meghatározni. Ha ugyanazt akarják, akkor megegyeztek. Hogy mi is az az ugyanaz, azt megbeszélik, fontos esetben – vagy ha el akarják kerülni a félreértéseket – leírják. Mondjuk egy szerződésben. Ez a dolog megy három, négy, akár több ember között is, de aki látott már lakógyűlést, az tudja hogy elérkezik az a létszám, amikor nincs olyan hogy mindenki megegyezik ugyanabban. Ezért szoktak szavazni. A megegyezés nagyobb létszámnál az a dolog, ami a szavazás eredményeképpen kijön. És ilyenkor ez a dolog gyakorlatilag mindig írott, egyszerűen a kezelhetőség érdekében.

A döntési folyamat pedig a következő fázisokra bontható:

  • A probléma felismerése és elemzése
  • A cél(ok) kijelölése
  • Lehetséges megoldások azonosítása
  • A megoldások előnyeinek és hátrányainak számbavétele
  • Döntés a felmerült megoldások közül
  • Cselekvés a döntés eredménye alapján

Persze a fenti folyamat csak elméletben tagolható ennyire egyértelműen. Egy kaméleon például tizedmásodpercek alatt eljut a légy megpillantásától a garatreflexig. Egy kamaszlánytól pedig amikor reggel végre előkerül hiábavaló arról faggatózni, hogy a második lépésben milyen célokat is jelölt meg.

A jó hír az, hogy a tömeg bölcs: sok ember nagyobb valószínűséggel hoz jó döntést, mint kevés: több ember több nézőpontból, különböző tapasztalatok és tudás birtokában képes megvizsgálni ugyanazt a problémát. A rossz hír pedig az, hogy sok ember sokkal nehezebben tud döntést hozni, hiszen a sok különböző nézőpontot, tapasztalatot és tudást össze kell egyeztetni, nem beszélve arról, hogy sok ember között nagyobb valószínűséggel fogunk kamaszlányokat, vagy hozzájuk hasonló érettséggel viselkedő embereket találni. Erre a problémára többféle megoldást lehet találni, amelyeknek két közös eleme van:

  1. A döntéshozatal folyamata formalizált, szabályok közé szorított
  2. A lehetséges megodások azonosításában egyszerre kevés ember vesz részt

Vegyük észre, hogy ezen a ponton már két részre vettük a döntéshozatali folyamatot: a lehetséges megoldások azonosítása szerepel a második pontban, és nincs külön szó magáról a döntésről. A döntés aktusa ugyanis megoldható mindenki részvételével, ezt nevezik szavazásnak.

A fenti feltételeknek megfelel az is, amikor kijelölünk egy embert (tipikusan ő kijelöli saját magát) hogy azonosítsa a lehetőségeket és tipikusan meghozza a döntést is. A diktatúra kétségkívül eredményes döntéshozatali mechanizmus olyan szempontból, hogy a döntések könnyen megszületnek. De ne elégedjünk meg azzal, hogy eredményt hozó döntéshozatali folyamatot keresünk, törekedjünk arra is, hogy ez az eredmény hatékony, az emberek érdekeit figyelembe vévő megoldásokat jelentsen. Nézzük hát meg, hogy milyen lehetőségeink vannak erre.

A képviseleti demokrácia azt a megoldást választja, hogy a döntést képviselőkre delegálja. Ők kevesen vannak, ezért könnyebben képesek megegyezni, ez a része tehát megoldott. Ugyanakkor a tömeg bölcsességét csak annyiban használja ki, hogy feltételezi: a tömeg képes megfelelő képességű embereket kiválasztani magából, és a képviselőre bízza azt a feladatot, hogy ha nem tud magától megfelelően dönteni, akkor az őt választó tömeggel valamilyen meg nem határozott módon (akár telepátiával) konzultáljon. A modern képviseleti demokráciákban tízezres nagyságrendű tömegből kell olyan képviselőket választani, akik az élet minden kérdésében dönteni fognak, ráadásul az erre használt módszerek – mint az első részben láttuk – rengeteg hibát hordoznak magukban. Nem is csoda, hogy ez a megoldás nem sikeres. Azon esetleg lehet vitatkozni, hogy az a nagyobb baj, hogy a képviselők nem használják fel a tömeg bölcsességét, vagy az hogy a választók céljait sem próbálják meg képviselni, de nem hiszem hogy érdemes.

A képviseleti demokráciának ezt a hátrányát felismerve kialakultak azok a módszerek, amelyek nem is próbálkoznak azzal, hogy a képviselők kiválasztását a népre bízzák, hanem sorsolást alkalmaznak a képviselők megtalálására. Az ókori görögök bizonyos tisztségviselőket, az USA-ban pedig az esküdtszék tagjait sorsolják. Több kísérletben dolgoztak ki helyi hatású szakpolitikákat sorsolás révén kiválasztott emberekkel, elég jó eredményekkel. Úgy tűnik, hogy aránylag rövid időre, jól meghatározott, különleges tudást nem igénylő feladatokra, ahol a pártatlanság fontos, a sorsolás elég jó – a képviseleti demokráciánál mindenképpen jobb – eredményt adhat. Arról se feledkezzünk meg, hogy a modern sorsolásos képviseleti példák mindegyikében nagy figyelmet fordítanak a képviselők feladatra való felkészítésére. Ez a módszer ugyanakkor nem ad mindenkinek lehetőséget a döntéshozatalba való beleszólásra.

A részvételi demokrácia alapelve az, hogy mindenkinek megadjuk a lehetőséget a döntéshozatalban való részvételre, és mindenkinek a véleménye figyelembe lesz véve, aki ezzel a lehetőséggel él, lehetőleg az információs asszimetriát kiküszöbölve. (Információs asszimetriának nevezzük azt a jelenséget, amikor a döntéshozatalban részt vevők egy része több információval rendelkezik a többségnél (akár csak azért is, mert a többségnek nincs ideje/energiája utánanézni a részleteknek). Az információs asszimetria lehetőséget adhat a többletinformáció birtokosai számára a csak számukra megfelelő döntés elérésére.) A döntéshozatal eredményességéhez továbbra is szükséges a folyamat formalizálása, és az hogy egyszerre kevés ember vegyen részt a lehetséges megoldások azonosításában. Az első feladat annak eldöntése, hogy mennyi is az a kevés. A szociológia szerencsére választ ad erre a kérdésre, a Dunbar szám formájában. A Dunbar szám az a csoportméret, amely a leghatékonyabb, és valahol 30 és 60 között van. A második kérdés pedig az, hogy hogyan formalizáljuk a döntéshozatali folyamatot úgy, hogy mindenki részt vehessen benne, miközben egyszerre kevés ember vitázik. Kézenfekvő ötlet, hogy alakítsunk a résztvevőkből (illetve alakítsanak ők maguk) megfelelő méretű csoportokat, és a csoportok dolgozzák ki a megoldási lehetőségeket. Ez az első közelítés mondjuk 30 fős csoportmérettel 300.000 ember esetén azt hozza ki, hogy ha minden csoport csak egy lehetőséget azonosít a döntéshozatal első lépésében, akkor a második lépésben 10.000 megoldási lehetőséget kell vizsgálni, amelyek között vélhetően sok nagyon hasonló lesz. Ez így eléggé sovány, de minden problémára létezik megoldás, ez pedig a következő szabályokban foglalható össze (elnézést a gráfelméleti szakszavakért):

  1. A résztvevők alakítsanak kis csoportokat
  2. A csoportok méretét megfelelő osztódási és összeolvadási szabályok szabályozzák. A Dunbar számot, és az osztódás igényét is figyelembe véve a csoportméretek 20 és 60 fő között legyenek.
  3. A csoportokat a résztvevők lehetőleg érdeklődési kör szerint alakítsák, és az indítványok a csoportokból jöjjenek, ne pedig központi kezdeményezésre kezdjen el “gondolkodni a rendszer”. Így kisebb az esélye annak, hogy ugyanaz a kezdeményezés több forrásból is elindul egyszerre
  4. A csoportok is hasonló méretű csoportokba legyenek szervezve, amelyek szintén, stb. Így a csoportok egy fát alkotnak. (Magyarország teljes lakossága így egy kb. 5 szintű, a reálisan várható néhány százezer politizáló ember egy 4 szintű fába rendezhető.)
  5. A csoportokból kiinduló indítványokhoz a csoport egy szószólót rendeljen, aki azt képviseli.
  6. Az indítvány eggyel magasabb szintre szavazás útján kerülhet, amely szavazásban az adott csomópont alatt lévő szavazók mindegyike egy szavazattal vehet részt.
  7. Amikor az indítvány az életútja során eggyel magasabb szintre érkezik, az adott csomópont alatti csoportoknak lehetősége legyen kiegészítő- illetve ellenindítványt tenni (szószólóval együtt), amelyek ugyanazon a módon “utolérhetik” az indítványt, így biztosítva hogy minden szempont érvényesülhessen.
  8. Az egyes indítványokhoz tartozó SWOT elemzéssel a téma összes szószólójának egyet kell értenie (ha másképp nem, a különvélemények jelölésével).

A fenti alapfolyamat szerint egyszerre kevés ember vesz részt a vitában, ugyanakkor mindenkinek lehetősége van abba beleszólni. A döntéshozatalhoz szükséges idő a résztvevők számval logaritmikusan, tehát jól skálázódik. A résztvevők nagy része az indítványokkal akkor találkozik, amikor azok már több lépcsőn átmentek, tehát vélhetően jól ki vannak dolgozva. Ez az információs asszimetriában(*) is segít: mivel a SWOTok konszenzusosak, elegendő azokat megismerni a téma megfelelő átlátásához.

Miután a makrofolyamatot ilyen jól levezettük a feltételrendszerből, most már csak az a kérdés, hogy az egyes szinteken hogyan nézzen ki a lokális döntéshozatali folyamat. Ezt a kérdést szerencsére már megválaszolták helyettünk, a Debian Alkotmányban meghatározott általános döntéshozatali folyamat alaposan le van tesztelve, és bizonyított. Biztosítja a beleszólás lehetőségét, de kiszűri a zajt, lefedi a teljes döntési teret, Condorcet módszert használ, és megfelelően flexibilis. És triviálisan alkalmazható a fent leírt makrofolyamatban.