A szavazási rendszerekről – 1. rész, kocka változat

Ez a cikk egy sorozat része. Az első rész a szavazási rendszerekről szól általában, a második rész a Condorcet módszerről, a harmadik rész a döntéselőkészítésről.
Szavaztál? Ez itten demokrácia. Látod, lehet szavazni. Te választottad a képviselőket meg a kormányt, most mit elégedetlenkedsz? Megszavazod az egyiket, oszt elégedetlenkedsz. Aztán megszavazod a másikat, oszt megint elégedetlenkedsz. Aztán megint megszavazod az egyiket… Mi az, hogy csak kettőig tudok számolni? Több nincs, öcsi. Azokra szinte senki nem szavaz, mert az csak elpocsékolt szavazat. Meg egyébként is azok szélsőségesek: sztálinisták, nácik, zsidók, meg ilyesmi. Vót a tévében. Nem szavaztál? Ilyenek az emberek. Arra sem veszik a fáradtságot, hogy elmenjenek szavazni. Aztán fel vannak háborodva hogy miket csinálnak a parlamentben meg a kormányban. Öcsi, ha nem tetszik, legközelebb menj el szavazni, oszt attól jó lesz. Hogyhogy kire?


Összefoglalót akartatok a szavazási módszerekről, hát nesztek. Halál unalmas lesz, ezért bevezetésképpen lássuk a jelenlegi helyzet egyfajta analízisét, hogy legyen a cikkben valami lehangoló is.

Általánosságok

Szóval vannak ezek a szavazások. Ezek ugye azért vannak, hogy megválasszuk a képviselőinket, hiszen képviseleti demokrácia van. A képviselők pedig majd a parlamentben meg az önkormányzatokban döntéseket fognak hozni. Elméletileg a mi érdekünkben, de mindenképpen a mi életünket befolyásolóan. Azt sem kell sokat magyarázni, hogy sokféle dologról kell dönteni, és az emberek érdekei, preferenciái is sokfélék.

Hogyan választunk ma?

Alapvetően háromféleképpen választunk. Egyénileg, listásan és kislistával. A számítási módszer egyik érdekessége, hogy nem egyszerű magyar nyelven megtalálni annak leírását az Országos Választási Bizottság honlapján. Én sem ott találtam, hanem itt és itt.

Egyéni választások

Így választjuk az országgyűlési képviselők 45%-át, a 10.000 fősnél nagyobb települési önkormányzatok képviselőinek felét, valamint a polgármestereket. Ilyenkor a jelöltek közül pontosan egyre lehet szavazni, és a legtöbb szavazatot elért jelölt nyer. Ugyanígy történik a népszavazások összeszámolása is. Az egyéni választásnál van érvényességi küszöb. Ez a helyi választások első fordulójában az érvényes szavazatok 1/4-e, ha a jogosultak legalább 2/5-e szavazott. Országgyűlési képviselőnél az érvényes szavazatok fele kell, ha a jogosultak legalább fele szavazott. A második forduló arról szól, hogy legalább valakit sikerüljön megválasztani. Népszavazás esetén keményebbek a szabályok, az érvényes szavazatok fele kell a győzelemhez, ha a jogosultak legalább fele elmegy szavazni, vagy a jogosultak legalább negyede kell, hogy ugyanarra szavazzon, ha a szavazóknak nem ment el a fele, és második forduló nincsen.

Listás választások

Az országgyűlési képviselők 55%-át, a fővárosi és megyei közgyűlés tagjait, a 10.000-nél több lakosú települések képviselőinek felét és az összes Európai Parlamenti képviselőt így választjuk. A területi képviselőknél a számítási módszer a D’Hondt-módszer :

  • Össze kell állítani egy táblázatot, amelynek első sorában a listákra leadott szavazatok vannak. Minden lista szavazatai alatt képezni kell egy számoszlopot, amelynek első száma az adott lista szavazatainak a fele, a következő szám a harmada, negyede stb.
  • A táblázat segítségével lehet kiosztani a mandátumokat. Meg kell keresni a táblázatban előforduló legnagyobb számot, és amelyik lista számoszlopában azt megtaláljuk, az a lista kap egy mandátumot. Ezt követően meg kell keresni a következő legnagyobb számot. Amelyik lista oszlopában találjuk, az a lista kap egy mandátumot. Ezt az eljárást addig kell folytatni, míg kiosztásra kerül az összes mandátum. Ha a táblázatban előforduló legnagyobb szám keresésekor egyenlő legnagyobb számok vannak, akkor az a lista kap mandátumot, amelyik még addig nem szerzett mandátumot, illetőleg amelyik kevesebb mandátumot kapott.

Az országgyűlési képviselő választásnál a listák először megyénként, a szavazatok számával arányosan kapnak mandátumokat a legnagyobb maradék módszere szerint (a kezdő mandátumok száma a szavazatok száma osztva a kvótával, utána a töredékszavazatok közül mindig a legnagyobb kap, amíg van mandátum, vagy a kvóta kétharmadáig leértünk), Droop-kvótánál eggyel kevesebbel (összes szavazat/(mandátumok száma +1)) számolva, majd a töredékszavazatokból a D’Hondt-módszer szerint osztoznak. A listás választásoknál van egy küszöb, ami alatt nem lehet bejutni. Ez a parlamentben 5%, a Fővárosi Közgyűlésben 4%. A küszöböt közös listával sem lehet megkerülni, mert két párt esetén 10, kettőnél több esetén 15 százalékra emelkedik.

Kislistás választások

Ezt a 10.000 fő alatti települések önkormányzatának megválasztásakor alkalmazzuk. Itt egyszerre több (max. ahány hely van) jelöltre szavazhatunk, és a legtöbb szavazatot kapott jelöltek nyernek.

Mi ennek az eredménye?

Az országgyűlésből eltűntek a független jelöltek, a kis pártok zsugorodnak és elvesztik az önállóságukat, a nagyok pedig nőnek. A képviselők nagy részének nincs saját arculata, nem a saját (vagy a választóik), hanem a pártjuk véleményét képviselik. A szakpolitikus kihalt állatfajta, a pártfegyelem a szakmai trivialitásokat is felülírja. Gyakorlatilag kétpártrendszer alakult ki. Az emberek nagy része úgy gondolja, hogy a politikai intézményrendszer nem veszi figyelembe az érdekeit, a politikusok korruptak és csak a saját javukat nézik. A választók a választásokon az éppen kormányon lévő pártot büntetik. A politikai elit a számára kínos kérdéseket a szőnyeg alá söpri, és az érdeklődést műbalhékkal próbálja fenntartani. A nagy települések önkormányzatai mintegy utánozzák a parlamentet, persze helyi szinten nehezebb elrugaszkodni a realitásoktól. Néhány helyen a képviselő testület többsége és a polgármester közötti eltérés miatt a fontos kérdések alaposabb – ugyanakkor lassabb – vizsgálatot kapnak. A kis településeken a képviselők inkább az egyéni arculatukra helyezik a hangsúlyt. Én egy ilyenben lakom, és azt tapasztaltam, hogy a legtöbben független jelöltként indultak, azok is akiknek a pártkötődése nyilvánvaló volt. A helyi prioritások és kapcsolatrendszer felülírják az ideológiai kötöttségeket, a környezetvédő képviselő és a szocialista polgármester simán elbeszélget a Wass Albert esten.

Hogyan jutottunk idáig?

A helyzet kulcsa a parlamenti erőviszonyokban, az pedig a választási rendszerben rejlik. Duverger törvénye szerint az egyetjelölős típusú választás hosszú távú eredménye a kétpártrendszer. Az egyéni választókerületekben ilyen rendszer van, és erre erősít rá a listás szavazás, valamint a parlamenti frakció. Az egyetjelölős szavazás esetén az esélytelen jelöltre adott szavazat elvész. A legrosszabb helyzet pedig az, amikor az emberek nagyobb része két jelöltet tart szimpatikusnak, egyet unszimpatikusnak, de a két szimpatikus jelölt egymás elől veszi el a szavazatot, és ezért az unszimpatikus jelölt nyer. Ezért a szavazók “taktikusan” szavaznak, adott esetben nem a legszimpatikusabb, ám nagyobb párt jelöltjére. Mivel az országgyűlési képviselőknek az első fordulóban nehéz a bejutás, ezért a szavazók egy része a második fordulóban, ha akarna sem tudna a kedvencére szavazni. Az egyetjelölős szavazásnál a szavazók térbeli eloszlása is nagyban befolyásolhatja a végeredményt. Például 1926-ban a kanadai szövetségi választáson Manitoba 17 helyéből a konzervatívok egyetlen helyet sem szereztek meg, pedig az emberek több mint 42%-a rájuk szavazott. A listás szavazás legnagyobb baja, hogy a közvetlen szavazásnál jóval indirektebb, mert nem a szavazó mondja meg, hogy ki lesz a képviselője, hanem a párt, akire szavazott. A listás szavazásra is igaz, hogy kis pártra adott szavazat kevesebbet ér, annak összes eredményével. (A Droop-kvóta – szemben pl. a Hare-kvótával – kedvez a nagy pártoknak. Ugyanígy a D’Hondt-módszer, szemben pl. a  Sainte-Laguë-módszerrel. De ezek a módszerek és kvóták amúgy is elavultak, mint azt majd látni fogjuk.) Mindezt tetézi a parlamenti küszöb, amelyben sorra buknak orra a pártok. A képviselőnek a kampányhoz erőforrásokra van szüksége, amit valamelyik párttól kaphat meg, a pártfegyelem ígéretéért cserébe. Listán a teljesen fegyelmezett – noha esetleg egyénileg bejutni képtelen – pártelit kerül a parlamentbe. Az egyéni képviselő pedig – ha megugorja a lécet – rögtön egy frakcióban találja magát, ahol megmondják neki, hogy mit gondoljon. A két párt számára ez a felállás nagy manőverezési lehetőséget teremt. A kis pártokkal sok olyan szempont is eltűnik, ami a politikai elit mozgásterét korlátozhatná. Különösen a struktúra fenntartását és erősítését szolgáló törekvések, és a politikai elit saját érdekeit kiszolgáló folyamatok maradnak korlátozatlanok. A klientúraépítés és a korrupció, valamint azok intézményesítése vezető helyet foglalnak el ezek között.

Lehet másképpen is?

Igen. Vannak olyan választási rendszerek, amelyek nem polarizálják a politikai struktúrát, ezáltal a szakpolitikai szempontok és a képviselt érdekek sokfélesége megmarad, a viták a képviselt érdekek valós ütközése mentén alakulnak ki, és a képviselők és képviseltek közötti összefüggés – ezáltal a képviselők számonkérhetősége – megmarad. A struktúra meghatározó elemei:

  • mit választunk,
  • az egyéni és csoportos választás egyensúlya,
  • az egyes célra alkalmazott szavazási módszerek.

Mit választunk?

Mivel a jelenlegi választott hivatalokkal és a népszavazással kapcsolatos szavazási rendszer átalakítása is elegendően nagy falat, ezzel kapcsolatban csak néhány ízelítő kérdést vázolnék fel. A köztársasági elnököt nem közvetlenül választjuk. A megyei képviselő testületekről én legalábbis nem tudom, hogy mit csinálnak. A direkt és indirekt képviseleti, valamint a részvételi demokrácia milyen kombinációja lehet az optimális?

Egyéni és csoportos körzet

A legegyszerűbb a polgármesterek esete. A hivatalban egy szék van, ezért csak egyéni körzetet tudok elképzelni. Jelenleg tisztán csoportos körzet a kis önkormányzat képviselő-testülete és az Európai Parlament magyar delegációja, igaz hogy gyökeresen különböző szavazási módszerrel és körzetmérettel. Vegyük észre, hogy a parlamenti és nagy önkormányzati székek kétféleképpen kerülnek elosztásra. Egyszer egyéni körzetben választunk egy képviselőt, aki a helyi (nagyképűen szólva lokálisan determinált) érdekek képviselője lehetne, és helyhez nem kötött módon választunk egy csoportot, akik valamilyen értékrend/szempontrendszer képviseletét láthatnák el. Utóbbiak jó esetben valamely területre szakosodnak (szakpolitikusok). Így az egyes területek prioritását az arra szakosodott politikusok száma és irányultsága döntené el. Ha a szakpolitikusok összetételére bármilyen befolyásunk lenne,  valóban szakpolitikusok termelődnének ki az ilyen pozíciókra, nem pedig pártkatonák.

Szavazási módszerek

Eddig kerülgettük a forró kását. Most már egyétek:

Szavazási módszerek

Beszélni fogunk a szavazási módszerekkel kapcsolatos kritériumokról, a lehetetlenségi tételekről, a különféle osztályozásokról és néhány szavazási módszerről.

Kritériumok

A szavazási módszerekkel szemben kritériumokat állíthatunk fel. Rendszerváltó atyáinknak kb. a következőek voltak a kritériumai:

  1. Kerüljük el a visszarendeződést.
  2. Kerüljük el a szélsőségeket.
  3. A szavazatok nagyjából ugyanannyit érjenek.

Külön tanulmányt lehetne írni arról, hogy ez milyen szinten nem jött össze. Érdekességképpen csak annyit említenék meg, hogy a második ponthoz a kiemelt prioritással kezelt első pont egyetlen – akkor használhatónak tűnő – biztosítékaként nagyon ragaszkodtak. Az egész választási rendszer erről szól. Az eredménye pedig az, hogy így 15 év távlatából nézve ez vezetett mindhárom kritérium bukásához. Milyen kritériumok léteznek?

Ezeken kívül vannak még kevésbé egzakt kritériumok, pl. hogy nehéz legyen csalni, aránylag egyszerű legyen stb.

Lehetetlenségi tételek

Nem biztosítható az, hogy a fenti kritériumok mindegyike egyszerre teljesüljön. Ugyanakkor nem mindegy, hogy hány kritérium teljesülése nem biztosítható, és melyek ezek. Szintén nagyon fontos, hogy mit jelent egy adott szavazási rendszernél az, hogy nem biztosítható a kritérium teljesítése. Van néhány, igazából csak elméletben létező eset, amikor a kritérium nem teljesül, vagy pedig nagy valószínűséggel hibázni fog a kritérium? Esetleg a szavazási módszer használata közép- vagy hosszú távon garantálja a kritérium nem teljesülését? Két fontosabb tétel van ebben a tárgykörben. Arrow-tétele szerint nem lehet egy szavazás egyszerre bármilyen tárgyú, a többségi kritériumoknak megfelelő, és független az irreleváns lehetőségektől, ha legalább két ember legalább három lehetőség közül választhat. Keményebben: Minden alkotmány, amelyik tiszteli a tranzitivitást, az egyhangú szavazatot és az irreleváns lehetőségek függetlenségét, az diktatúra. A Gibbard-Satterthwaite-tétel szerint egyéni körzetben a stratégiai szavazást nem lehet kizárni csak diktatúra árán, vagy úgy, hogy van olyan jelölt, aki semmiképpen nem nyerhet. A két tétel – bár a megfogalmazásukon nem látszik – gyakorlatilag ekvivalens, és ebből az is következik, hogy az irreleváns lehetőségek függetlensége és a stratégiai szavazás kizárása  gyakorlatilag ugyanaz a kritérium. A jó hír az, hogy az irreleváns lehetőségek függetlenségénél gyengébb, ugyanakkor elegendően erős kritériumot lehet találni, ilyen például ennek “lokális” változata, ami csak a Smith-halmazban követeli meg a függetlenséget. Az Arrow-tétel más miatt is érdekes. Tiszteljük a tranzitivitást? A tranzitivitás azt jelenti, hogy a társadalom értékrendje nem tartalmazhat  ellentmondást,  ha A-t jobban szeretjük B-nél, és B-t C-nél, akkor A-t jobban szeretjük C-nél. A Condorcet-paradoxon azt mondja, hogy a társadalom értékrendje igenis lehet nem-tranzitív. Akkor meg minek tiszteljük a tranzitivitást? Még többet elárul a dologról, ha ennek fényében megnézzük az Arrow-tétel feloldására tett kísérletek közül azokat, amelyek a tranzitivitással próbálnak meg valamit kezdeni. Először is kiderül, hogy ha a tranzitivitás követelménye helyett a ciklikusság tilalmát vezetjük be, akkor máris semmi probléma. Ez azt mutatja, hogy valóban feloldhatatlan ellentmondásoknak kell a társadalomban feszülni ahhoz (nem az ellentétekről beszélünk!), hogy csak szavazással ne lehessen azokat megnyugtató módon feloldani. A másik eredmény az, hogy ha a preferenciákat egyetlen vonal mentén fűzzük fel, akkor szintén “megoldottuk” a problémát. Ennek másik megfogalmazása az, hogy ha a preferenciákat azáltal szűkítjük, hogy csak egyetlen “napirendhez” (az angol “agenda” szóra nem találtam jobb fordítást) képest hagyjuk őket viszonyulni, akkor nem kell szarozni azzal, hogy az embereknek olyan sokféle az értékrendjük. Ma ez a “napirend” a jobb- és baloldalban való gondolkodás, ami azért hülyeség, mert a magyar pártok nagyjából háromféle alapérték mentén rendezik el az ideológiájukat (ideológiáról beszélek, nem a gyakorlatról), és ez a három alapérték simán összeegyeztethető annyira, hogy ne okozzon tranzitivitást a konkrét problémák kezelésénél.

Osztályozások

Bináris, rangsorolásos és pontozásos szavazás

A magyar választási rendszer – a kislista kivételével  – csak azt a fajta szavazást ismeri, amikor egyetlen jelöltet lehet megjelölni. Ez a bináris szavazás. Képviselőink a parlamentben ennek minősített esetét művelik, igennel és nemmel lehet szavazni. A kislista egyfajta átmenetnek tekinthető, megadhatsz több szívednek kedves jelöltet is, de hogy melyik mennyire kedves, azt nem mondhatod meg. A rangsorolásos szavazásnál ezt is el lehet mondani. Azt hiszem nem kell bizonygatni, hogy a rangsorolásos szavazással jobban el lehet dönteni, hogy mit akar a társadalom. A rangsorolásos módszerek külön csoportját alkotják a Condorcet-módszerek. Ezek olyan egyéni körzetes módszerek, amelyek megfelelnek a Condorcet-kritériumnak, összehasonlítanak minden lehetőséget külön-külön minden más lehetőséggel, és amelyik lehetőség az összes többit megveri, az nyer. A Condorcet-módszerek között gyakorlatilag az a különbség, hogy ki győz abban az esetben, ha minden lehetőséget megvert valami más. A pontozásos szavazás abban különbözik a rangsorolásostól, hogy két jelölt lehet ugyanannyira is kedves a szívednek. Ez már annyira flexibilis, hogy az értelmes eredmény elérése érdekében a határeseteit szokták használni.

Egyéni és csoportos körzet

Erről már volt szó fentebb, más szögből. Az egyéni körzetben egy nyertes van, a csoportosban több. A két típushoz nyilvánvalóan különböző szavazási módszer kell.

Teljes és részleges lefedettség, a fentiek egyike sem

Nem a mobilszolgáltatókra tértünk át. A kérdés az, hogy megjelenik-e minden lehetséges döntési alternatíva a szavazólapon? Ahogyan a bevezetőben fogalmaztunk: “Hogyhogy kire?” Természetesen azt, hogy értelmes alternatívák jelenjenek meg, a szavazás előtti párbeszédben/vitában/kampányban, és az ahhoz kapcsolódó folyamatban lehet és kell biztosítani. Ugyanakkor koncepcionálisan nagyon egyszerű a teljes döntési teret lefedni egy új lehetőséggel,”a fentiek egyike sem”. Ez a lehetőség – jobb helyeken – annak jelzésére szolgál a szavazólapon, hogy nem sikerült megfelelő alternatívákat felmutatni. Ha sok szavazatot kap, akkor még nem érett a helyzet a döntésre. Most majdnem áttértünk a döntés előkészítéssel kapcsolatos kérdésekre, de azt majd később.

Egyéni körzetes módszerek

Bináris módszerek:

  • egyetjelölős módszer –  elég alaposan kitárgyaltuk. Ki kell dobni.
  • elfogadási módszer (approval voting) – A szavazólapon akárhány jelöltet be lehet jelölni, aki a legtöbb szavazatot kapja, nyer. Taktikázni lehet, a legjobb taktika esetén a Condorcet-nyertes fog győzni. Ugyanakkor a legjobb taktika abból az információból indul ki, hogy melyik jelöltnek mekkora esélye van…

 

Rangsorolásos módszerek:

 

  • instant-runoff voting (IRV) – A többséget elérő jelölt nyer. Ha nincs ilyen, a legkisebb arányú jelöltre első helyen szavazók szavazatát az kapja, akire azok második helyen szavaztak, és a legkisebb arányú jelöltet figyelmen kívül hagyják. Ezt addig lehet folytatni, amíg valaki nem nyer. Az egyetjelölős módszerrel szemben már ennek is egy rakás előnye van. Az anyázás helyett kooperációra sarkallja a jelölteket, ezáltal a kisebb súlyú jelöltek preferenciái is érvényesülni tudnak, és kisebb teret ad a taktikázásnak, mint a többfordulós választás.
  • Borda-módszer – A jelöltek rangsor szerint csökkenő számú pontot kapnak, és az nyer, akinek a legtöbb pontja van. A Borda-módszerrel lehet taktikázni, de kevesebbet, mint az egyetjelölős módszernél. Érdekesség, hogy a Borda-módszer nem feltétlenül a Condorcet-nyertest adja meg, de a szavazási adatokból ki lehet számítani a Condorcet-nyertest is.
  • Rangsorolt párok – Ez is Condorcet-módszer. Párokba rakja a jelölteket a győzelmi arány alapján, és ezeket a párokat egy gráfra pakolja addig, amíg ez nem képezne hurkot. Itt csak egy nyertes lehet. A két legjobb egyéni körzetes módszer egyike. Használható csoportos szavazásra is, mert a jelöltek között sorrendet állít.

Pontozásos módszerek:

A rangsorolásos módszereket a pontozásos módszer határesetének lehet tekinteni, amikor nem lehet ugyanannyi pontot adni. Az elfogadási módszernél ugyanez, azzal hogy 1 vagy 0 pontot lehet adni.

  • Schulze-módszer – Ez egy Condorcet-módszer. A feloldási módszer az, hogy a Schwartz-halmazon (a legkisebb Smith-halmaz) belül a legjobban megvert lehetőséget kiejti, majd újraszámolja a Schwartz-halmazt, amíg még van kit kiejteni. Ugyanezt az eredményt egy gráfelméleti alapú számolással is el tudja érni. Aki bent maradt, az a nyertes. Elméletileg több nyertes is lehet, de olyat még nem láttam. A két legjobb egyéni körzetes módszer egyike. Használható csoportos szavazásra is, mert a jelöltek között sorrendet állít.
  • Tartomány módszer – A szavazatok valamilyen (általában diszkrét) számtartományból kerülnek ki. Nagy számú szavazónál vagy nem ismert preferenciáknál az elfogadási módszerre redukálódik (csak max. és min. pontot érdemes adni).
  • Kumulatív szavazás – Megadott számú pontot lehet elosztani a jelöltek között. A legjobb alkalmazását eddig arra láttam, hogy erőforrás-szűkös helyzetben a sok szükséges teendő közül (alacsony pontszámmal) kiválasztassanak a fő prioritások.

Csoportos körzetes módszerek

A párt

A csoportos körzetes módszerek nagy része kapcsolódik a párt fogalmához. A párt technikailag az az egynél több embert magában foglaló entitás, amire a szavazók szavaznak, és ennek eredményeképpen nulla vagy több jelöltje bejut a választott testületbe. A párt fogalma mögött meghúzódik néhány feltételezés. A fogalom és a hozzá kapcsolódó feltételezések pedig felvetnek egy egész sor kérdést. Az egyik feltételezés az, hogy léteznek olyan egynél több emberből álló halmazok, amelyek egy egynél több ember preferenciáit az élet minden fontosabb területén elegendően jól közvetítik, és az emberek elegendően nagy része számára található ezek közül a halmazok közül olyan, amelyik éppen az ő preferenciáit közvetíti elegendően jól. Az, hogy ez a feltételezés mennyire áll fent, attól függ, hogy mit jelentenek a “fontosabb”, és “elegendő” szavak. Azért csak csináljunk egy gondolatkísérletet! Próbáljunk egy alsó becslést adni arra, hogy eszerint a feltételezés szerint hány párt van Magyarországon. Feltételezéseink:

  1. Legalább annyi fontos terület van, mint a magyarországi minisztériumok száma. A minisztériumok száma kb. 8+1 (2014, lásd a bal oldalsávot), tehát feltételezésünk szerint legalább 8 fontos terület van. Ha átfutjuk a minisztériumok feladatköreit, láthatjuk, hogy nem egy közülük több fontos területért is felelős, tehát ez a szám nagyon minimalista becslésnek tűnik.
  2. A fontos területek függetlenek egymástól abban az értelemben, hogy az egyik területen fennálló preferenciákból nem egyértelműek valamelyik másik területen fennálló preferenciák. Ez a becslés is tarthatónak tűnik annak fényében, hogy 10 millió emberből “elegendően soknak” a preferenciáit szeretnénk figyelembe venni, valamint, hogy a kormánynak sikerült kétszer annyi önálló struktúrát (minisztériumot) létrehoznia, mint amennyi a mi alsó becslésünk a fontos területek számára.
  3. Minden fontosabb területen legalább egy dologgal kapcsolatban létezik az embereknek véleménye (a preferenciák száma területenként legalább 1). A minisztériumok nevéről (mind a 17-ről) szerintem mindenkinek beugrik egy olyan dolog, amiről véleménye van. Tehát ez a becslésünk sem tűnik tarthatatlannak.
  4. Az egyes kérdésekben legalább kétféle vélemény létezik. Ha nem létezne kétféle vélemény, a kérdés nem is lenne kérdés.
  5. Minden egyes preferenciakiosztáshoz létezik nem elhanyagolható számú ember, akiknek a saját preferenciáit ez lefedi. Mivel 8 független kérdésben kérdésenként mindössze kétféle lehetséges álláspontról beszélünk, ez is tarthatónak tűnik.

A fenti becsléseink alapján legalább 28 féle preferenciaeloszlás, tehát a pártokról szóló, vizsgált feltételezés igaz volta esetén legalább ugyanennyi, vagyis minimum 256 párt van Magyarországon. Ha esetleg alulbecsültük a területek, a területenként fennálló kérdések vagy a kérdésekre adható válaszok számát, akkor a tévedés nagyságával exponenciálisan nő a szükséges pártok száma. Én a magyarországi civil szervezetek számából kiindulva úgy gondolom, hogy a becslés rendkívül visszafogott volt.

Proporcionalitás

A proporcionalitás fogalmát a párt fogalmával lehet magyarázni. Egy csoportos körzetes módszer akkor proporcionális, ha egy pártra adott szavazatok számával arányos a párt által ezáltal birtokolt helyek számával.  A valódi proporcionális módszereknél pártok versenyeznek, és csak egyet lehet jelölni. Ha feltételezzük, hogy a pártoknak van értelme, akkor a proporcionalitás megkövetelése a szavazási módszertől jogos elvárásnak tűnhetne. Akkor most tételezzük fel, hogy három párt versenyez a szavazókörben. Ezek közül kettő, “A” és “B” megosztó politikát folytat, míg “C” kompromisszumra törekszik. Ebből következően az emberek túlnyomó részének “A” vagy “B” a legszimpatikusabb (a konfliktusok sokkal érdekesebbek, mint a megegyezési kísérletek), és “C” van a második helyen. Vajon melyik párt az, amelyik több kérdésben képes lesz előrehaladást elérni, és ehhez képest mekkora mértékű reprezentációt ér el egy “proporcionális” választásban? Érdekes módon az STV-t is proporcionálisnak szokás tekinteni, pedig az alapvetően nem pártlistás módszer, de pl. Ausztráliában sikeres kísérletek folynak az elrontására.

Proporcionális módszerek

  • Legnagyobb maradékos módszerek – Ezek a módszerek arra alapulnak, hogy az egy adott pártra adott szavazatok számát elosztják az egy szék elnyeréséhez szükséges kvótával. A maradék székeket a székek elnyeréséhez szükséges szavazatok száma után megmaradt szavazatok sorrendjében osztják ki. A kvóta többféle lehet. A Hare-kvóta V/S , a Droop-kvóta 1+ (V/(1+S)), ahol V a szavazatok, S pedig a székek száma. A Hare-kvóta a kisebb, a Droop-kvóta a nagyobb pártoknak kedvez.
  • Legmagasabb átlagos módszerek – Ezek a módszerek a megkapott szavazatokat sorban egyre nagyobb számokkal elosztják, és az így képződő számok csökkenő sorrendjében osztják el a székeket. A d’Hondt-módszer szerint az osztók sorban az egész számok (1,2,3,4,…), míg a Sainte-Laguë-módszer szerint sorban a páratlan egész számok (1,3,5,7,…). A d’Hondt-módszer a nagyobb, a Sainte-Laguë-módszer a kisebb pártoknak kedvez. Alább egy táblázat, hogy érthető legyen.
  • Kevert módszer – A két módszert lehet keverni is, nálunk pl. a listás választásoknál a legnagyobb maradékos módszert használják nagyjából a Droop-kvótával, de a maradékot a d’Hondt-módszerrel osztják el.

 

d’Hondt-módszer Sainte-Laguë-módszer
pártok Sárga Fehér Vörös Zöld Kék Lila Sárga Fehér Vörös Zöld Kék Lila
szavazatok 47,000 16,000 15,900 12,000 6,000 3,100 47,000 16,000 15,900 12,000 6,000 3,100
osztási kör
1 47,000 16,000 15,900 12,000 6,000 3,100 47,000 16,000 15,900 12,000 6,000 3,100
2 23,500 8,000 7,950 6,000 3,000 1,550 15,667 5,333 5,300 4,000 2,000 1,033
3 15,667 5,333 5,300 4,000 2,000 1,033 9,400 3,200 3,180 2,400 1,200 620
4 11,750 4,000 3,975 3,000 1,500 775 6,714 2,857 2,271 1,714 875 443
5 9,400 3,200 3,180 2,400 1,200 620 5,222 1,778 1,767 1.333 667 333
6 7,833 2,667 2,650 2,000 1,000 517 4,273 1,454 1,445 1,091 545 282

 

Nem proporcionális és majdnemproporcionális módszerek

Az egyéni körzetes módszerek nagy részét ki lehet terjeszteni csoportos körzetes módszerré. Ezekben az esetekben megvan a veszélye annak, hogy klónok hordája fog nagy többséggel nyerni. A többségnek szimpatikus, ugyanolyan nézeteket valló emberek csoportja kiszorítja a kisebb reprezentációjú nézeteket.

  • Blokk-szavazás – Nálunk a kislistás szavazás ilyen, n hely van, mindenki bejelöl max. n darabot, és akik a legtöbb szavazatot szerezték, azok nyernek. Nagy méretekben ez a klónok hordájának győzelmét hozza.
  • Egyszeri, nem transzferálható szavazás (SNTV, Single Non-Transferable Vote) – Mindenki egy jelöltre szavaz, és a legtöbb szavazatot kapó jelöltek jutnak be. Ez a módszer akkor ad nagyjából proporcionális eredményt, ha a pártok a várható mandátumok számának megfelelő számú jelöltet állítanak. Kevesebb jelölt esetén nem lesz, aki bekerüljön, több jelölt esetén a jelöltek egymás elől veszik el a szavazatokat. A székek számával nő a proporcionalitás lehetősége. Nagy a tere a taktikai szavazásnak.
  • Kumulatív szavazás – Ennél a módszernél egyszerre több, meghatározott számú szavazata van mindenkinek, általában egy jelöltre több szavazatot is lehet adni, és a legtöbb pontot kapott jelöltek győznek. Ezt a módszert szoktuk alkalmazni a Nominált Csoport Módszer (NCM) nevű brainstorming technikánál, ami a szóba jöhető lehetőségeket felméri és prioritási sorrendbe állítja. A XI. kerületi kerékpárút építésre adott civil javaslat így készült (azóta meg is építették!). Az alapmódszer egyszerű, könnyen érthető módszer, bár az egyéni preferenciák jelzését nem túl nagy felbontással teszi lehetővé. Erre találták ki azt, hogy sok (pl. 10 vagy 100) pontot lehet elosztogatni. A részvényes közgyűléseken is szokás használni, ahol az osztogatható pontok száma megegyezik a részvények számával. A módszerre adott logikus válasz a taktikai szavazás, amit pl. az NCM-nél azzal is szokás erősíteni, hogy a többi szavazat ismeretében megengedett áthelyezni szavazatokat. Az STV-t úgy is lehet tekinteni, mint a kumulatív szavazás olyan esetét, ahol a taktikai szavazásnál elérni kívánt eredmény eléréséhez  (ti. hogy annyi szavazatot adjunk a jelöltnek, amennyi elég a bejutáshoz, de többet nem) a szükséges támogatást maga a szavazási módszer adja meg. A kumulatív szavazás majdnemproporcionális módszer.
  • Egyszeri, transzferálható szavazás (STV, Single Transferable Vote) – A jelöltek között a szavazó sorrendet állít. Van egy kvóta, ennyi első helyen jelölt preferenciát kell összegyűjteni a székhez jutáshoz. Ez lehet ugyanúgy a Hare- vagy Droop-kvóta, mint a legnagyobb maradékos módszernél. Ha egy jelölt székhez jutott, az ehhez szükségesen felüli szavazatokat “transzferálják” az alapján, hogy a jelöltet elsőként megjelölők milyen arányban melyik jelöltet jelölték be másodikként. A transzferálásra vonatkozó pontos szabályok is változhatnak. Az STV majdnemproporcionális módszer.  Az STV-nél nem pártokra, hanem jelöltekre szavazunk, ezért egy jelölt sikeresebb tud lenni, ha nem csinál negatív kampányt, és ha egy adott ügy mellé odateszi magát. akár a párt irányvonalával szemben is. Ugyanakkor az STV-t lehet úgy is elrontani, hogy nagyon pártorientált legyen. Ausztráliában például nagy körzetek vannak, kötelező teljes szavazatot leadni (a fenti példában csak kétfajta ilyen volt), és a jelöltekre adott egyenkénti preferencia megadása helyett lehetséges egyetlen, valamelyik párt által előre meghatározott fajta szavazatot leadni. Ezért az emberek 95%-a egy pártra adja le a szavazatát.